1.
(Ezzel a versennyel startolt volna a regény)
Néztem, ahogy a téli nap milliónyi ezüstsziporkája vígan táncol a vízen, és akármennyire is izgultam a rám váró, hatalmas próbatételtől, azon kaptam magam, hogy e tiszta, hideg-kék őselem látványa lassanként megnyugtat. A víztükör egyelőre moccanatlan volt a távolban. De tudtam, hogy hamarosan szinte forrni fog. Méghozzá miattunk.
Most a mellettem szorongó többi fiú felé fordultam. Mind velem egykorúak voltak; egyeseket jól ismertem, másokat csak látásból. A száznyolcvanegy centis magasságommal kimondottan alacsonynak számítottam közöttük. Senki sem beszélgetett; csak álltunk ott egy kupacban, és mégis elszigetelődve egymástól, a köntösünkbe burkolózva, hogy melegen tartsuk az izmainkat.
Az egyik srác sóhajtozva lehajtotta a fejét, a kapucnija eltakarta az arcát, mint valami kámzsa. Remegő kezeit bő öltözéke ujjaiba rejtette. Ingerülten felmordult, kimondva mindannyiunk vágyát:
– Istenem, kezdődjön már! Essünk túl rajta!
Ebben a szerelésben mind úgy festettünk, mint a csuhások; az egyik legősibb vallás felkent, kiválasztott szerzetesei, akiknek rengeteg áldozat és munka árán sikerült eljutniuk idáig.
Bátorítóan rámosolyogtam ideges vetélytársamra, de nem pillantott fel rám. Ígyhát ismét elnéztem a távolba, a víz felé, ahol hamarosan kezdetét veszi majd ez a különleges rituálé.
Ekkor egy kiáltást hallottam a hátam mögül:
– Szentpál!
Valaki engem szólított. Megfordultam, az idős Mester jött oda hozzám, nyakában az elmaradhatatlan síppal.
– Izgulsz, fiacskám? – tette fel a költői kérdést, majd a válaszomat meg sem várva, még egyszer utoljára a számba rágta a teendőimet. Én meg csak bólogattam a megfelelő helyeken, s közben nem bírtam levenni a szemem az öreg orrszőréről. A füléből is nőtt pár szőrvirág. Milyen igénytelen. Nem igaz, hogy nem veszi észre őket. Úgyis jön a karácsony, meg kéne lepnem egy nyírógéppel, gondoltam, és majdnem elröhögtem magam.
– Fordulj meg, és vedd le a köntöst a tarkóösszenyomáshoz! – parancsolta.
Összeszorult a szívem. – Ne már, edző bá’… – tiltakoztam erőtlenül, bár tudtam, hogy úgysem úszom meg a dolgot. – A bemelegítés után egyszer már meg tetszett csinálni.
– Ne magyarázzá’, Szentpál, mer’ hókonváglak!
Így aztán megadóan ledobtam a köntösömet, és egy szál fecskében hátat fordítottam a Mesternek. Tarkóra tettem a kezem, összekulcsolva az ujjaimat a nyakszirtem fölött; megpróbáltam elengedni magam, és felkészültem a jól ismert szenvedésre.
Az edző háttal nekem megragadta a jobb és a bal könyökömet, majd kíméletlenül elkezdte hátrafelé feszíteni behajlított karjaimat, egészen addig préselve össze őket, míg a két könyököm össze nem ért a fejem mögött. A vállaim felsikoltottak a fájdalomtól, a lapockáim kimozdultak a helyükről, és közben mintha ezernyi tűvel szúrkálták volna a bőrömet. Imádtam a vizet és ezt az ősi sportot, ám mindig is gyűlöltem a vele járó, horrorisztikus nyújtó-lazító gimnasztikát, mely kiskorom óta része volt az életemnek. Tarkóösszenyomás – minden nap. Mint valami kúra, melyre azért volt szükség, hogy a vállizmok megfelelően lazák és hajlékonyak legyenek.
Mesterem ezúttal a szokásosnál jóval tovább, úgy húsz másodpercig tartotta összenyomva a karjaimat ebben a kifacsarodott, természetellenes szögben (bár én legalább húsz órának éreztem). Ezalatt eltorzult arccal hallgattam az edző szenvtelen, karcos hangját:
– Még egy kicsit tarts ki, fiam. Mindjárt vége. Tudom, hogy fáj, de muszáj. Nem elég lazák az izmaid. Nyerni akarsz, a kurva életbe?!
– Igen – nyöszörögtem.
– Nem hallom, cseszd meg.
Tényleg meg kell vennem azt a nyírógépet a füléhez.
– IGEN! – ordítottam.
– Akkor bírd ki.
Nem tehettem mást, tűrtem. Ilyenkor nem szabad ellenfeszíteni, mert még eltörik az ember karja, vagy kiugrik a válla. A vénember belekezdett a kívülről tudott, negatív monológjai egyikébe. Fogadjunk, hogy mindjárt elmondja, milyen béna vagyok hátúszásban, blabla…
– Fasznak van ilyen kötött izomzatod, Szentpál. Az egész csoportban veled volt a legtöbb bajom. Ezért ilyen szar a hátúszásod.
Na ugye, megmondtam.
Volt időm megszokni a rigolyáit, elvégre elsős korom óta edzett.
A medence mellett várakoztunk és készülődtünk a rajtra. A többi hét sportoló kifejezéstelen arccal figyelt minket. Mind ennek a sajátos fájdalomszektának a hívei voltunk, szóval nekik sem jelentett újdonságot ez az inkvizíciós időket idéző tortúra. Viszont elkaptam a nézőtérről egy kislány tekintetét, aki az első sorban ült; most szörnyülködve figyelte, mit művel velem ez a fehérpólós, pocakos öregember. A gyerek – nyilván az egyik versenyző rokona lehetett – megbökte a mellette ülő középkorú nőt, és felém mutogatott. Szinte hallottam a lányka rémült szavait: „Úristen, mami! Figyuszd már, mit csinál a bácsi azzal a fiúval!”
Kínomban elmosolyodtam. És akkor még semmit sem láttál a szadizmusból, kiscsaj. Ússzál le minden nap húsz kilométert; tölts el összesen nyolc órát a hideg vízben; izzadj a hosszas torna során; hétvégente menj versenyekre, az iskolai szünetekben pedig edzőtáborba...
Kemény egy világ, de hát, ahogy mondani szokták: ilyen ez a popszakma.
A Mesti végre megkönyörült rajtam, és elengedte összepréselt könyökeimet. Fellélegeztem, ahogy végre a törzsem mellé ejthettem a meggyötört karjaimat.
– A tarkóösszenyomás olyan, mint a prosztatamasszázs, fiacskám – leckéztetett az öreg. – Ezt is hátrulról követik el. Az elején fáj, de aztán rájössz, hogy szükség van rá. És a végén már-már szinte függővé válsz.
Az a néhány srác, aki nyomon követte a kettőnk jelenetét, most felröhögött. Ez is egy volt a Mesti megszokott, lealázós szövegei közül.
– Mester, árulja már el: mi a fene az a prosztata? És minek kell masszírozni? – Ezt már régóta meg akartam tudakolni.
Az öreg tekintete elfelhősödött. Végül felhorkantott. – Addig örülj, amíg egészséges vagy, és nem tudod! Te tizenhét éves kis csipszar.
– Idén töltöttem be a tizennyolcat! – háborodtam fel, de az öreg csak nézett mogorván azzal a ne-feleselj-itt-nekem-hülyegyerek arckifejezésével.
Még egyszer összefoglalta a taktikát, aztán durván az arcomra paskolt (valójában felpofozott), és rám rivallt:
– Nna. Mindent bele, Szentpál! És ne feledd, amit mondtam. Oszd be az erődet!
Azzal ott is hagyott engem.
Lehet, hogy nyers volt kissé, de már ehhez is hozzászoktam. Apa nélkül nőttem fel, ezért jobb híján ő pótolta a másik szülőmet. Mindig is ambivalens érzéseket tápláltam az edzőm iránt; ez a szeretet-gyűlölet határozta meg a közös munkánkat hétéves korom óta. Keményen bánt velem, de nagyon jó szakember volt, azt meg kell hagyni. És ha nem is én voltam a legjobb növendéke, azért üzembiztosan hoztam neki és a klubomnak az eredményeket: a kerületi bajnokságok diadalmenete után a diákolimpiák aranyérmeit nyertem el, aztán az országos versenyek következtek, ahol rendre másodikként, illetve harmadikként értem célba. Az eddigi legelőkelőbb helyezésemet tavaly, a stockholmi junior Európa-bajnokságon értem el, ahol bronzérmes lettem.
Most egy országos verseny döntője előtt izgultam, ráadásul hazai pályán, a Budapesti Vasutas Sport Club zuglói uszodájában. Talán ma végre összejön az arany!
A Mester odalépett a csopporttársamhoz, Takács Robihoz. Mi ketten kerültünk be Robival a BVSC-ből a döntőbe, aminek az edzőnk nagyon örült. Mindkettőnktől érmet várt. A Takács gyereknek is ugyanazokat mondta, mint nekem az imént – köpenyt le, tarkóösszenyomáshoz készülj –, de ahogy elnéztem kettejüket, az a mardosó érzésem támadt, mintha a másik sráccal sokkal kíméletesebben, sőt már-már kedvesen bánna. Ez persze érthető volt. Mindenki irigyelt, és talán még egy kicsit utált is engem a szíve mélyén, hiszen én voltam itt „a gazdag gyerek.” Sokszor elkaptam a ferde pillantásaikat, vagy fél füllel hallottam a sugdolózásaikat az öltözőben: „Ott az a rohadt milliomoscsemete… Láttad, mekkora kocsival furikázik?”
Még a Mester is így volt ezzel. Noha tudta, mennyire szorgalmas vagyok és szeretem ezt a sportot, azért őbenne is volt némi ellenszenv velem szemben, a társadalmi pozícióm miatt. Gyanakodva követte nyomon a három évvel ezelőtt lezajlott rendszerváltást, és utált mindenkit, akinek volt mit a tejbe aprítania. Így hát neki is fenemód piszkálta a csőrét, hogy az anyukám, Szentpál Bernadett az ország egyik leggazdagabb bankára és üzletasszonya.
Miután az edzőnk fölment a nézőtérre, odaléptem Takácshoz. A legjobb barátom volt a csoportból, ezért örültem, hogy ő jutott be velem együtt a fináléba. Összekoccantottuk az öklünket.
– Sok sikert, Szentpál.
– „Rajta, csak vitézül!” – idéztem Madáchot.
Szólt a zizegős dzsoggingot viselő szervező, hogy eljött a mi időnk.
Na végre! Összekészülődtünk. Belebújtam a papucsomba, a köpenyembe, fölvettem a Kappa márkájú, vadonatúj úszósapkámat, meg a kék Arena úszószemüvegemet, amit anyu Rómából rendelt nekem.
A nézők szórványos tapsától kísérve mind a nyolcan, libasorban odasétáltunk a hatalmas medencéhez, majd mindenki a maga sávja elé állt. Nekem a hatos pálya jutott. A négyesre kvalifikálta magát Takács, méghozzá a legjobb idővel.
Igazából nem tőle kellett tartanom, hanem a közöttünk lévő versenyzőtől, aki az ötös pálya előtt magasodott…
Odanéztem most erre az ellenfelemre és – ma már nem először – görcsbe rándult tőle a gyomrom. Ő volt a legesélyesebb, a kétszeres országos bajnok, valamint a tavalyi stockholmi EB aranyérmese: Lehovsky Jakub. Tőle kimondottan rettegtünk. A 205 centi magas, csupa muszkli úszómonstrum félig lengyel, félig orosz származású volt. Moszkvában született, ám mindannyiunk bánatára sajnos Magyarországon nevelkedett és sportolt. A faterja annak idején a párt egyik főmuftija volt. Jakub gyűlölte a magyarokat. Évek óta ismertem, és igazság szerint féltem is tőle. De ezt a nagy benga állatot mindenki utálta. Tipikus suttyó, beképzelt nyikhaj volt, aki úgy gondolta, hogy az ő rongyos úszónadrágjából süt a nap. Nem vetette fel a pénz a családját, ezért folyton szakadt ruhákban járt, és többször is elcsent az öltözőkből ezt-azt: pénzt, ételt, karórákat, elemeket, Tetrist, bármit, amit a csapat- és vetélytársai otthagytak a szekrényükben vagy a táskájukban. Félelmetes anekdoták keringtek arról, milyen csúnyán megverte a többi úszót. A lányokat is folyton lealázta. A veszprémi edzőtáborban állítólag még molesztált is egy fiatal szinkronúszónőt. Feljelenteni persze senki sem merte ezt az aggresszív, aljas vadállatot, mert tartottak az apjától (hiába, a régi beidegződések).
A Lehovsky fiú szokás szerint ma is inzultált mindenkit. Már reggel az öltözőben kezdte a szúrkálódást, először a haveromat, Takácsot piszkálta, aztán persze engem is megtalált:
– Mi van, Szentpál? – kezdte gúnyosan, a szekrényének dőlve. – Látom, ugyanazt az úszógatyát viseled, mint tavaly, Svédországban. És most is a régi verdáddal álltál be a parkolóba. Már nem megy olyan jól anyucinak a bankban?
– Ne foglalkozz vele, Szentpál – súgta oda nekem Takács, és csöndben öltözött tovább.
Ám én nem hagytam magam, és visszavágtam a szláv tuskónak:
– Hallom, bepróbálkoztál Egerszegi Krisztinánál. A fenekére is rápaskoltál az egyik interjúja előtt. – Elvigyorodtam. – Még mindig vörös az arcod ott, ahol Egér megpofozott, Jakub.
A többi srác ujjongva fogadta a váratlan fejleményt; na végre valakinek volt bátorsága szembeszállni az uszodák Rettegett Ivánjával!
Lehovsky elvtárs ellökte magát a szekrényétől, és fenyegetően közeledett felém, a halántékán jól láthatóan lüktetni kezdett egy ér.
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, és rátettem még egy lapáttal. – Azt remélted, hogy Krisztina királynő majd lealacsonyodik egy jobbágyhoz? Pontosabban egy bolsihoz.
Lehovsky magából kikelve szidott oroszul (vagy lengyelül), hogy egy rohadt imperialista vagyok anyukámmal együtt… Minden bizonnyal nekem is esett volna, ám a kabinos bácsi rászólt, hogy állítsa le magát.
Elegem volt már abból, hogy az irigyek folyton az édesanyámmal jöttek, aki a legközelebb állt hozzám. „A mamád megvette neked a győzelmet, Szentpál? Az egyetemre is csak azért vettek fel téged, mert a mutterod a pénztárcájába nyúlt, igaz?” – állandóan ilyeneket kellett lenyelnem. Mintha így működne… Csak a mamával kapcsolatban tudtak izélgetni, más támadási felületet úgysem találtak rajtam.
Most a medence mellett állva elszorult a torkom, ahogy arra gondoltam, anyu nincs itt. Eddig mindegyik versenyemre elkísért, a mai volt az első, amit kihagyott. – Sajnos ma nem szurkolhatok neked, kicsim – mondta reggel –, mert rendkívül fontos igazgatótanácsi értekezletem lesz a munkahelyemen, aztán a Fővárosi Bíróságra kell mennem ítélethírdetés végett. Tudod, a bankom évek óta perben áll egy svájci pénzintézettel.
A hatalmas lelátó csak félig volt emberekkel; a tévések is elmentek a dögnagy kameráikkal, mivel már lezajlottak az igazi nagyágyúk, Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás versenyszámai.
De azért így is sokan buzdítottak minket:
– Hajrá, Lehovsky!
– Hajrá, BVSC! Gyerünk, fiúk!
A bemondó kézbe vette a mikrofont, és elharsogta:
– HÖLGYEIM ÉS URAIM, AZ 1992-ES ORSZÁGOS BAJNOKSÁG UTOLSÓ FINÁLÉJA, A 200 MÉTERES FÉRFI VEGYESÚSZÁS KÖVETKEZIK. KÖSZÖNJÜK A TÁMOGATÓINKNAK, ELSŐSORBAN A POSTABANKNAK, HOGY HOZZÁJÁRULTAK A…
Míg a szponzorok ülepét nyalták, addig mind a nyolcan levettük a cuccainkat és a medence mellett sorakozó műanyag székekre tettük őket.
Elkezdték bemutatni a versenyzőket:
– AZ EGYES PÁLYÁN KORBULY MÁTÉ, A SZEGEDI ÚSZÓ EGYLETBŐL. A MÁSODIK PÁLYÁN…
A szívem vadul nyargalászott, de próbáltam lehiggadni. Oké, nyugi, ez csak egy újabb verseny. Már annyiszor végigcsináltad…
Kinéztem az uszoda magas ablakain a Szőnyi útra. Épp esni kezdett a hó, ez volt idén az első. Ahogy ott dideregtem egy szál gatyában, nem messze a téli zimankótól, úgy éreztem, baromira kell vizelnem, annak ellenére, hogy nem olyan rég jártam a mosdóban.
– A NÉGYES PÁLYÁN TAKÁCS RÓBERT, A BUDAPESTI VASUTAS SPORT CLUB SZÍNEIBEN.
A jópofa Takács gyerek lelkesen integetett a nézőtér és a családja felé. Neki itt voltak a szülei, a nagyszülei, valamint a nővére és a bátyjai. Megirigyeltem ezért a népes famíliáért. Én sohasem ismertem apámat (kétéves koromban elhagyott minket), testvérem pedig nem született. Elszomorodtam. Nekem csak anyu volt. Aki most nincs itt. E percben annyira elhagyatottnak éreztem magam.
Nem, ne gondolj most erre! Ez nem segít.
Legnagyobb ellenfelünk, a szláv hústorony került sorra:
– AZ ÖTÖSÖN LEHOVSKY JAKUB, A BUDAPESTI SPARTACUSBÓL.
Az Európa-bajnok hatalmas ovációt kapott. Lehovsky nagyképűen, mindkét karját a levegőbe emelve ünnepeltette magát, mintha már meg is nyerte volna a futamot. Aztán gonoszul vigyorogva rám nézett, és foghegyről odaszúrt valamit (nyilván egy sértést), amit nem értettem a nagy kakofóniától. Álltam a tekintetét.
A Mester szavai jártak az eszemben: „Szentpál, Takács, a csapatból ketten is bejutottatok a döntőbe. Valamelyikőtök győzze már le ezt a szemét Leszopszkit, és törje meg a sikersorozatát!”
Közben valami technikai hiba adódott, mert abbamaradt az indulók bemutatása, és túl hosszúra nyúlt a szünet. A nagy digitális kijelzőn, amin az időeredményeket és a helyezéseket mutatták, hirtelen csupa krisz-kraksz és más összevissza ábra jelent meg. A nézők felhördültek, a szervezők ide-oda futkároztak.
– EGY KIS TÜRELMET KÉRÜNK, A KOLLÉGÁK MINDJÁRT MEGOLDJÁK A PROBLÉMÁT.
Na jól nézünk ki, gondoltam aggódva. Így nem fogjuk látni, ki hanyadik lett…
Lehovsky persze kihasználta a felfordulást egy újabb kötözködésre, és a hangzavarban odaüvöltötte nekem az elavult, marxista retorikáját, amit az apjától tanult:
– Úgyis veszíteni fogsz, Szentpál, te puhány, kapitalista köcsög! Az anyád egy gráznájá szuká! Kizsákmányoló, burzsoá férgek vagytok.
Közel lépett hozzám, megfordult, és úgy tett, mintha csak néhány törzsdöntést végezne, ám ekkor váratlanul harákolni kezdett, és a közönségnek háttal, feltűnésmentesen a tiszta padlóra köpött. Alig pár centivel vétette el a gondosan ápolt lábamat.
– Viselkedjél már, te sudribunkó! – mondtam felháborodva. – Nem a határtalan orosz tajgán vagyunk!
Magamban puffogtam tovább: Az én anyukám egy tanult asszony, aki becsületes, kitartó munkával szerezte a vagyonát, miközben rengeteget adakozik! Hogy jössz te ahhoz, hogy becsméreld?! TE lopkodsz az öltözőkből, TE terrorizálod a gyengébbeket, jó nagyokat kortyolva a szenvedésükből. Szóval ki itt a kizsákmányoló? Rohadt vámpírovszki.
Undorodva néztem Lehovskyt, amint modortalanul leül a rajtkőre, majd leveti az optikailag büdös zokniját, hogy aztán komótosan megdörzsölje vele a leírhatatlan talpát, a gombás karmait meg a lábujjai közét. Tekintélyes mennyiségű, zsíros, fekete szösz gyűlt össze a klórtól és fertőtlenítőtől illatozó padlón. Majd ezután jött a non plus ultra: az egész műveletet megismételte a groteszk módon megnyúlt mutatóujjával, amelyet nem átallott a végén megszagolni. Úgy látszott, élvezi a végeredményt, mert elégedett vigyor ült ki arra a rusnya képére.
Valószínűleg a nézőtérre is elért a szag.
Megcsóváltam a fejem, és már épp odaszóltam volna valami szellemeset a távárisnak, mikor Takács megelőzött:
– Hé, Lehovsky! Kérj a Szentpálék Mikulásától pár zoknit ajándékba. Ez a srác egyhavi zsebpénzéből életed végéig elláthatna téged jó minőségű holmikkal. Most végre szappant is kaphatnál.
Ezen mind a heten jót mulattunk. A baltaarcú szláv azonban már nem találta olyan viccesnek; abbahagyta a gusztustalan lábtisztítási műveletét, és gyilkos tekintettel nézett Takácsra, aki megszeppenten lesütötte a szemét. A kétajtós szekrény ezúttal nem törődött a nézőkkel, odalépett a magyar sráchoz, hogy durván megtaszítsa.
– Sto? Beszóltá’ geci?!
Páran felhördültek a lelátón.
Ezt már nem hagyhattam annyiban. – Hagyod békén a barátomat! – léptem oda hozzájuk.
Az egyik szervező ránk szólt, hogy fejezzük be a hőbörgést, és menjünk vissza a helyünkre.
A bemutatás közben folytatódott, és elért hozzám: – A HATOS PÁLYÁN SZENTPÁL ZOLTÁN INDUL, SZINTÉN A BUDAPESTI VASUTAS SPORT CLUB VERSENYZŐJE.
Mérsékelt erejű taps fogadta a személyemet, és igazából ez is csak a klubomnak szólt. Nem én vagyok a legjobb és a legnépszerűbb a BVSC Úszószakosztályában – gondoltam, ahogy szerényen odaintettem a tribün felé.
Amíg a hetes és a nyolcas pályával folytatták a versenyzők felsorolását, addig elvégeztem a „bevetés” előtti, szokásos rutinomat: csináltam pár asszimetrikus karkörzést (a balommal hátra malmoztam, a másikkal pedig előre), aztán lefröcsköltem magam az örökké huszonöt fokos vízzel. Ez volt az én kis szertartásom, amit minden futam előtt elvégeztem kabalából. Úgy éreztem, enélkül nem menne jól.
Végre elhangzott a sípszó.
Felálltunk a nyirkos rajtkőre.
Megpróbáltam betűrni egy szőkésbarna hajtincset a szoros sapka alá, ám az folyton visszacsúszott a homlokomra. A hólyagom közben majd’ szétrepedt az imperatív vizelési ingertől. De tapasztalatból tudtam, hogy ez csak az idegfeszültség miatt van.
Valahol nyitva hagyhattak egy ajtót vagy egy ablakot, mert kegyetlenül nagy huzat söpört végig a tágas helyiségen.
– Jaj, kezdődjön már – sóhajtottam türelmetlenül, libabőrözve. – Mindjárt magam alá csurrantok!
Előrenéztem a hatalmas, csupakék medencére. Oly csábító volt, ahogy a gyér fény ezüstsziporkái kergették egymást a sima víztükrön. Ettől a szép látványtól mindig megnyugodtam. Ez csak egy újabb verseny. És most tényleg jó formában vagyok. Mit cidrizek itt?!
Gyerünk! Ma még egyszer utoljára megcsinálom.
– ELKÉSZÜLNI!
Lehajoltunk, az ujjunk hegyével érintve a rajtkő szélét.
A tribün elcsöndesedett, mint nézőtér a színházi előadás előtt.
Megtöltöttem átlagon felüli, hatliternyi levegő befogadására alkalmas tüdőmet levegővel.
A harsány dudaszóra egy robbanékony mozdulattal elrugaszkodtunk, és fejest ugrottunk a medencébe. A szemem sarkából láttam, hogy jól kaptam el a rajtot; ez a létra alak itt mellettem csak valamivel később csobbant be az ötös pályán.
Még hallottam felcsendülni a tömeg moraját a távolból, aztán a fülem megtelt vízzel. Bő két percre megsüketültem, és megszűnt számomra a külvilág. Odalent azonnal elmúlt az idegességem, és már pisilnem sem kellett. Ez volt az én igazi világom, a lényeg, amiért ezt az egészet csináltam. Most végre az a szakasz jött, amit imádtam. Mosolyogva merültem le. Mindössze ez az ötven méteres sáv számított itt előttem, ami csakis az enyém volt a medencéből. Most mind a nyolcan egyenlő eséllyel vágtunk neki a távnak; nem számított, ki milyen családból származik, csak az, hogy mit tud.
A kezdeti lendületet kihasználva hosszasan torpedóztam előre a víz alatt leszegett fejjel, nyújtott karral és összezárt lábakkal delfinezve. A felszínre érve egyszerre előrelendítettem a karjaimat az első tempójukhoz, és már kezdődött is az újabb páros evező mozdulat a víz alatt. Ráálltam a pillangóúszás klasszikus ritmusára: egy kartempó levegővétellel, egy pedig betett fejjel.
Az anyutól kapott Arena szemüveg remekül vizsgázott. Krisztálytisztán láttam benne mindent: a fugát a csempék között, a hullámok rajzolatát a medence alján, és a szemközti falat, amely szaggatott ritmusban rohant felém.
Félpályához érkeztünk. Óvatosan kikémleltem először balra, majd a következő karcsapásnál jobbra, hogy fölmérjem a helyzetemet, de fölösleges volt, mivel még együtt haladt az egész mezőny. Mintha csak egy vonalzót igazítottak volna a kezünk előtt űzött fehér tajtékhoz.
Könnyedén elhúzhattam volna mindenkitől, ám ellenálltam a kísértésnek. A Mester szavai jártak az eszemben: „Nehogy rákapcsolj az elején, Szentpál! Haladj együtt a többiekkel. Tartalékold az erődet a későbbiekre!”
Megérkeztem a falhoz. Mivel a pillangónál mindent szimmetrikusan kell csinálni, fontos, hogy mindkét kézzel egyszerre érintsük meg a falat. Miután ez megtörtént, összegömbölyödve fölhúztam a térdeimet, és jó erősen hátrarúgtam magam. Még láttam, ahogy a pályám mellett strázsáló férfi fölemeli a fehér zászlót (jelezve, hogy szabályosan végeztem el a fordulót), aztán visszamerültem a mélybe; a fickó egy fehér sziluetté halványodott fölöttem.
A hátamon fekve folytattam a távot. A karjaimmal felváltva, kifordított tenyérrel köröztem hátrafelé. Az edző szerint sosem ment nekem jól a hátúszás. Oly régóta mondogatta, hogy most akaratlanul is elbizonytalanodtam, értékes másodperceket veszítve ezzel.
„A második hossz alatt kéne kifújnod magad, Zoltán. De hát a te esetedben szó sem lehet pihenésről…”
Rosszat sejtve ismét kinéztem oldalra, és beigazolódott, amitől féltem: Takács egy fél-, Lehovsky pedig egy teljes testhossznyi előnyre tett szert! Sőt, már a nyolcas pályán kalimpáló srác is elém került egy gondolatnyival.
Francba! Csak a negyedik vagyok! Még a dobogóra sem fogok tudni felállni, ha minden így marad.
A Mesternek volt igaza: tarkóösszenyomás ide vagy oda, nem elég lazák a vállaim a hátúszáshoz.
Bepánikoltam.
Ekkor megjelent előttem anyu kedves arca. Valószínűleg már végzett a megbeszéléssel a bankban, és most a Markó utcában van, a bíróságon. Láttam magam előtt, amint pár szót vált a taláros ügyvédnővel, idegesen nevetgélve elhelyezkedik a felperesnek fenntartott padban… És közben persze rám gondol. Ez az utálatos muzsik itt mellettem (jobban mondva előttem) gráznájá szukának, vagyis mocskos ribancnak csúfolta őt, nem is sejtve, hogy a mami a legszeretetreméltóbb lény a világon. Annyira jó lett volna megörvendeztetni anyut a sikeremmel! Nem akartam, hogy csalódott legyen egy ilyen nehéz munkanap után. Muszáj nyernem!
Kit érdekel, mit mondott a Mesti?! Lehet, hogy tényleg túl kötöttek az izmaim ehhez az úszásnemhez, de majd az erős lábtempómmal kompenzálok, gondoltam vicsorítva. Így végül úrrá lettem a pánikon, miközben a lábaimmal eszeveszetten kralloztam.
Megkezdtem a táv harmadik szakaszát. Hosszasan siklottam előre; csináltam egy lehúzást a törzsem mellé, és a mellúszás lábtempójával fellöktem magam a felszínre. A fejem ismét előre nézett, végre rendesen átláthattam a verseny állását. Szerencsére sikerült lefaragnom egy keveset a hátrányomból, és följöttem a harmadik helyre. Most már talán meglesz a dobogó! Ám még mindig túl messze volt az orosz címvédő.
Felidéztem a taktikát, amit a Mester rágott a számba: „Mellúszásnál már muszáj lesz rátapadnod a ruszkira! Ha most sem leszel képes egyvonalba kerülni vele, akkor felejtsd el az aranyat.”
Egyre inkább szétszakadozott a mezőny. A nyolcas, aki korábban megelőzött, most lemaradt, akárcsak a többiek a „surranó pályákon”.
Takács is egyre inkább lelassult. Már fej-fej mellett haladtam vele.
Újult erővel folytattam hát magányos küzdelmemet.
Lehovsky széles hátát figyeltem magam előtt, és az ő ritmusánál egy fokkal gyorsabb frekvenciára váltottam (ez a taktika már sokszor bevált). Kíméletlen, őrült tempót diktáltam magamnak, nem érdekelt, mennyire fájnak az izmaim.
Anyura és az edzőmre gondoltam. A klubomra. Az orosz sértegetéseire. A többiekre, akiket meglopott és lealázott. A tizenéves szinkronúszó lányra, akit molesztált a vidéki edzőtáborban... Hogy is hívták szegénykét? Nem volt feljelentés, se tárgyalás. Faterja, a befolyásos elvtárs elsimította az egészet…
Sípolva vettem a levegőt. Úgy éreztem, mintha minden egyes lélegzetvételnél tűvel döfködnék a tüdőmet.
Az utolsó fordulóhoz közeledtünk.
Még mindig egyvonalban haladtam a csoporttásammal. Mint azt később megtudtam, Takácsot pont telibe kapta egy, a Lehovsky által keltett, hatalmas hullám a fal előtt. A barátom lenyelt némi vizet, amitől köhögnie kellett, és végül lemaradt egy picit.
Második vagyok!
Lehovsky már csak egy kicsivel volt előttem! Talán ő is elkezdett fáradni?
Dehogy, egyszerűen felzárkóztál hozzá! – mondtam magamban az edző hangján.
Ekkor az orosz is oldalra kémlelt, így úszás közben találkozott a tekintetünk. Sosem használt úszószemüveget (elmondása szerint hiúságból, de szerintem inkább csóróságból, egyszerűen nem volt pénzük az ilyesmire), és most egészen közelről láttam az arcát, meg a klórtól kivörösödött, tágra nyílt szemeit; nem egyszerűen ledöbbent, meg volt rémülve! Ennyire még senkinek sem sikerült megszorongatnia. Nem számított rá, hogy bárki is ilyen közel kerüljön hozzá az utolsó hossz előtt, pláne én, aki eddig úgy le voltam maradva, mint a borravaló.
A fal szerencsére nagyon jól jött ki nekem: épp befejeztem az utolsó kartempót, és már oda is csaptam páros kézzel a csempékre. Átlendítettem a jobbomat a fejem fölött, aztán oldalvást elrugaszkodtam a faltól, s nekivágtam az utolsó ötvennek.
Hajrá, Szentpál! Ez az, Zoli!
Most mintha eljutott volna hozzám valamennyi a minket körülvevő hangzavarból. (Később, amikor újranéztem a kamerafelvételt, tátott szájjal hallgattam a kakofóniát, mely a kettőnk párbaja közben majd’ levitte az épület tetejét!)
„A gyorsúszás a kisujjadban van. Most kell csak igazán rákapcsolnod, kisapám, mert az orosz nem lesz képes tartani az őrült iramot! Nem érdekel, honnan, de legyen tartalékod a hajrához! El akarod tüntetni a vigyort a Leszopszki rusnya pofájáról, vagy nem?!”
Persze, hogy el akartam! Így aztán – akármennyire is fájt minden egyes porcikám –, rákényszerítettem magam a kegyetlen négyes levegővételre, hogy ezzel is gyorsabban haladjak.
„Bírni fogod, Zolikám! Az egész csoportban neked van a legnagyobb tüdőd!”
Most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek, ugyanis a következő oldalra fordulásnál láttam, hogy már egyvonalban versenyzek Lehovsky Jakubbal!
Gyerünk! Csak még egy kicsit – buzdítottam magam.
De már elmondhatatlanul fáradt voltam.
Nem… nem fogom bírni…
Már csak huszonöt méterre a fal!
Nem tudtam folytatni négyes levegővel.
A szemem sarkából láttam, hogy az ellenfelem ismét előrébb van, mint én.
Á, a kurva életbe! Vesztettem.
Hiábavaló volt minden. Ő nyert. Gyáva megkönnyebbülést éreztem a vereségem láttán, mert így legalább egyértelművé vált a helyzet, és ami fő: végre nem kellett tovább szívatnom magam.
De ekkor félve arra gondoltam, hogy ezek után az újabb győzelme után még nagyobb rohadék lesz mindenkivel…
Ismét előrenéztem. Még hátra volt úgy tizenöt méter. Nem dőlt még el! Azon kaptam magam, hogy ismét négyes levegővel csapkodom. A teljesítőképességem határán jártam. Elmondhatatlanul fájt…
A szinkronúszó lánynak is fájhatott, miközben ez az orosz gennyláda megerőszakolta a veszprémi edzőtáborban… Eszembe jutott a neve: Antóniának hívták.
Még kilenc méter!
Egy takarítónő állítólag hallotta Antónia sikoltásait abban a vidéki uszodában…
Vöröses szikrák táncoltak a szemem előtt. Most tényleg úgy éreztem, forr a víz körülöttem. Már nem mertem oldalra nézni, így fogalmam sem volt, melyikünk van előrébb, Lehovsky vagy én?
Gyerünk… Antóniáért!
Lehovsky papája mindent elsimított. Megúszta a rohadék! Ez nem igazság!
Anyu nem értett a sporthoz, ám a leghatékonyabb tanácsot tulajdonképpen ő adta nekem egyszer: „Kicsim, nem baj, ha elfáradsz, a kocsinkban és otthon majd úgyis kipihenheted magad.”
Ígyhát a finisben anyu járt a fejemben, továbbá a kiskutyám, a gyönyörű budai otthonunk… mindaz, amiért érdemes küzdeni.
Ez adta a végső motivációt.
Az oxigénhiánytól félig vakon tettem meg az utolsó métert…
És ekkor egy erőtlen, tétova mozdulattal végre megérintettem a falon lévő szenzort.
Célba értem.
Megkapaszkodtam a rajtkő alatt lévő fémrúdban, és egy percig csak nyeldekeltem tátott szájjal az édes levegőt. Még sosem éreztem magam ennyire kimerültnek.
Lassan kiráztam a vizet a füleimből. A közönség tombolt. Ettől a hangorkántól szörnyű csalódottságot éreztem: ezek szerint az orosz nyert. Igen, hiszen már a bemutatásakor óriási tapsot kapott.
Oldalra pillantottam.
Lehovskyt is szörnyen elcsigázta a meccs. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, miközben mindketten levegő után kapkodtunk. Egy szót sem tudtunk mondani.
Ő fordult először az eredménykijelző felé, aztán én.
Első helyezett: 5. pálya.
Fenébe, nem tudtam legyőzni!
Megsebzetten néztem Lehovskyra, a bajnokra.
Hát igen, tudtam, hogy csak egy örökös másodhegedűs vagyok.
Na, essünk túl rajta… Nyögvenyelősen átbújtam a kettőnk között feszülő kötélen, odaúsztam a nagy melákhoz, fölemelve a jobb kezem.
– Gratulálok – akartam mondani, de csak ennyit tudtam kinyögni, hogy: Hahuláloh.
Lehovsky tekintete értetlenül vándorolt a kijelző és az arcom között.
Miért nem örül? Hisz ő nyert…
Itt valami nem stimmel.
Levettem a bepárásodott úszószemüvegemet, és ismét odafordultam az eredménykijelzőhöz. Ezúttal még alaposabban vettem szemügyre a számokat a táblán. Az első helyezett az 5. pálya lett, az ideje 2:09:07… A második helyen azonban megint az 5-öst láttam. Az eredménye 2:09:15. Nagyon szoros küzdelem volt… De hogyhogy a ruszki az arany- és az ezüstérmes egyszerre?!
És én hanyadik lettem?! Itt valami tényleg nem oké.
Csak most figyeltem föl rá, hogy a közönség az én nevemet skandálja.
A harmadik Takács lett a 4-es pályán. A barátom most zihálva odaevickélt hozzánk, és erősen megragadta a vállamat.
– Zoli, ez rohadt jóóó! – örömködött vigyorogva. – Király vagy!
– Miről beszélsz? – fordultam oda Takácshoz. – Csak második lettem.
Lehovsky eközben gyűlölködve pillantott rám. Megint felé nyújtottam a kezem, de most sem csapott bele a tenyerembe. Mekkora tahó, még a gratulációmat sem képes fogadni!
– Hagyjad már ezt a hülye Szputnyikfejűt! – lihegett Takács, és megölelt. – Hát nem érted, Zoli? Rossz a kijelző. Nem jól látszanak rajta a számok. Nézd meg jobban! Az ott fölül egy 6-os! Vagyis TE nyertél!
Kipislogtam a szememből a vereség vizét, és harmadszor is megnéztem azokat a fránya számokat a távolban. Az első helyezett tényleg a 6-os pálya úszója lett! Ekkor végre megértettem, mi tévesztett meg: a 6-os szám bal alsó része nem látszott a digitális kijelzőn, ezért tűnt úgy elsőre az én fáradt, oxigénhiánytól vaksi szemeimnek, mintha az is egy 5-ös lenne.
Szóhoz sem jutottam. Én vagyok a bajnok!
Takács az arcomba nevetett.
– Gratulálok, Zoli! Háhááá! Megcsináltad.
A cimborám fölemelte a karomat a zsongó nézőtér felé.
– SZENTPÁL! SZENTPÁL!
Istenem, ez nem lehet igaz… Ez a nagy ováció nekem szól!
Közben Lehovsky kimászott a medencéből, hogy aztán minden dühét és csalódottságát az egyik szervezőre zúdítsa.
– Kurwa mać! Basszák meg a rohadt kijelzőjüket! Ez csalás! – üvöltözött a szláv óriás a szerencsétlen, köpcös szervezővel, a kijelző felé hadonászva.
– Nem tudsz veszíteni, Zsiráf? – kiáltott oda a másodiknak Takács. Az első bronzérme és a győzelmem felett érzett kettős öröme nagyszájúvá tette a cimborámat. – Nem baj, van melegvíz és szappan az öltözőnkben. Rád is fér, Primitívszki.
Már Lehovsky edzője is ott óbégatott a szervezőknek: ez az egész egy bunda, igen, Szentpál anyuka lefizetett mindenkit, még a kijelzőt és talán a vizet is... Nem lepődtem meg ezen a reakción.
A Mester próbálta lecsillapítani a kedélyeket, mondván, tényleg nem tökéletes a kijelző, de a szenzorok jól működnek, és a semleges bírák egymástól függetlenül is látták, hogy a hatos érkezett be elsőnek, egy szempillantással később pedig az ötös.
Aztán az edzőnk meglepően gyöngéd hangon azt mondta:
– Most már kijöhettek a vízből, fiúk.
Nem sokszor láttam őt mosolyogni a tizenegy éves közös munkánk alatt. De most fülig ért a szája.
Kimásztunk a szárazra a cimborámmal, épp akkor, amikor a bemondó – a félreértések tisztázása végett – elharsogta a végeredményt:
– HÖLGYEIM ÉS URAIM! ELNÉZÉST AZ ÚJABB TECHNIKAI HIBÁÉRT… TEHÁT 200 VEGYESEN ELSŐ SZENTPÁL ZOLTÁN A HATOS PÁLYÁN, IDŐEREDMÉNYE 2:09:07. A MÁSODIK PEDIG…
De már senkit nem érdekelt az ezüstérmes; engem ünnepeltek, aki végre legyőzte az arrogáns ruszkit. Akkora üdvrivalgás támadt, hogy nem hallatszott tőle se Lehovsky neve, se az eredménye.
Még elkaptam a szláv görény sértett, utálkozó pillantását, aztán a csapattársaim egyszerűen lerohantak, és a vállamat csapkodták. Hamarosan a levegőben találtam magam, ahogy föl-le dobáltak.
A Mester meg csak állt mellettünk hahotázva.
– Hát, Zolikám, ma megverted az Európa-bajnokot! – mondta fél órával később, amikor odakísért a dobogóhoz. – Megmondom őszintén, Takácsot tartottam esélyesebbnek. De te állsz majd fel a legfelső fokra. Ésszel, de főleg szívvel csináltad! Fasza gyerek vagy, fiam!
Már a BVSC-s melegítőmet viseltem, a hajam még mindig vizes, az arckifejezésem pedig még mindig hökkent volt. Ez egy álom. A tribün felé küldtem egy sajnálkozó pillantást. De kár, hogy anyu nem láthatta.
– ÉS A BAJNOK: SZENTPÁL ZOLTÁN!
A nagy üdvrivalgás közepette fölálltam a dobogó legtetejére. Meghatódva néztem az egyszerű, piros-fehér-zöld szalagon függő aranyérmet, amit az Úszószövetség elnöke a nyakamba akasztott.
Lehovsky most nem kapott olyan nagy tapsot, mint a futam elején. Sőt, még be is indult a „Ruszkik, haza!”-kórus. Az őt utálók népes táborát felbátorította a veresége. Többé nem szólogatott be, csak durcás arccal, karbatett kézzel szobrozott mellettem, és úgy tett, mintha nem venné észre a felé nyújtott jobbomat. Olyan nagydarab volt, hogy még a dobogó jóval alacsonyabban lévő második fokán állva is csaknem egyvonalba került velem – én azonban pár centivel most is fölé kerekedtem.
Takács boldogan vigyorgott a családja felé. Ez volt az eddigi legnagyobb sikere, mind büszkék voltunk rá.
Az időeredményemre gondoltam. 2:09:07. Messze elmaradt az országos csúcstól, és Darnyi Tamás barcelonai eredményétől, de ez most nem számít. Te jó ég, azt a bő két percet majdnem két órának éreztem a vízben.
– Zoli, mosolyogjál már! – szólt rám az egyik BVSC-s lány, kezében egy kamerával. (El ne felejtsem majd elkérni tőle a felvételt.)
Még lefotóztak minket, taps, újabb gratulációk, hátbaveregetések, éljenzés, aztán elcsöndesedett az uszoda. A nézők elhagyták a lelátót. A szervezők már nem is rejtették véka alá, mennyire unják ezt az egész hercehurcát. Hirtelen én is nagyon szerettem volna végre otthon lenni.
Visszaballagtam az öltözőbe, kivettem a szekrényemből az aktatáska nagyságú, dögnehéz rádiótelefonomat, és egy félreeső sarokban fölhívtam anyut a munkahelyén. A titkárnője, ez a harmincas, vöröshajú szexistennő vette fel, aki a nemi érésemnek egy igencsak meghatározó mérföldkövét jelentette.
– Ó, az édesanyád épp most ért vissza a bíróságról, Zoltán – búgta azon az érzéki hangján. – Máris átkapcsollak.
– Köszönöm, Bella néni! – vigyorogtam. Elképzeltem, ahogy ül ott a futurisztikus irodájában, a formatervezett íróasztala előtt, a bombajó, neccharisnyás lábait keresztbe téve, és már nem is fáztam annyira a huzatos helyiségben… Vajon sejti Bellácska, hogy gondolatban hányszor „feldolgoztam” már őt az ágyamon fekve? Lehet, hogy vegyesúszásban csak országos bajnok vagyok, de fantáziálásban én lennék a világelső! – gondoltam, és idétlenül felvihogtam.
Anyu végre felvette az irodájában. – Szervusz, kicsim! De jó hallani a nevetésedet. Na?! Hanyadik lettél?
Bedugult orral, kimerülten, ám lelkesen tájékoztattam őt a sikeremről.
Majd’ kibújt a bőréből örömében.
– Ó, Zolika, de ügyi vagy! Úgy sajnálom, hogy nem lehettem ott.
– Majd megnézed felvételről. Kedvező ítélet született?
– Igen, megnyertem a pert. A bíró elmarasztalta a svájci alperest. De kit érdekel ez most? Inkább meséld el az egész versenyt az elejétől!
Vagy húsz percig tartott a beszámolóm.
– Tudod, mama, hiába ő az erősebb, és a magasabb, elfáradt a végére, és én… szóval többet ésszel, mint erővel. Szuper volt a taktika.
– Te voltál a szuper, kisfiam!
Később, mikor megtorpant a beszélgetés lendülete, megkomolyodott az arcom, nagy levegőt vettem, és azt mondtam:
– Figyelj, anyu, sokat gondolkoztam, és… Szóval lehet, hogy ezután tartok egy hosszabb pihenőt. Megfogadtam, hogy ma akárhanyadik is leszek, utoljára állok fel a rajtkőre.
Döbbent csend. De szerintem már sejtette egy ideje, hogy ezt akarom.
– Abba akarod hagyni, Zolika? De hisz ma érted el a legnagyobb sikeredet.
– Hát épp ez az! A csúcson kell abbahagyni. Ennél jobb búcsút el sem tudnék képzelni.
– Ne hamarkodd el a döntést. Tudom, bántott téged, hogy a fülgyulladásod miatt nem jutottál ki idén a barcelonai olimpiára, de még mindig ott lehetnél a következőn, Atlantában. ’96-ban még csak huszonkettő leszel.
Te jó ég, mennyi önkínzás és munka várna rám addig…
– Nem, mama. Már ötéves korom óta űzöm ezt a sportot; hétéves korom óta versenyszerűen, hiszen tudod. Túl sok lemondással, fájdalommal és áldozattal jár. Annyira monoton az úszás! Imádom a vizet, de ezt az életformát már nagyon unom a napi két edzéssel, meg a sok szenvedéssel… Elég volt. Talán lenne még bennem egy vagy két érem… de addig megint iszonyú sokat kéne sanyargatnom magam. Amúgy is nehéz lenne folytatni az úszást az egyetem mellett. Szóval arra gondoltam, hogy váltanék. Az egyik évfolyamtársam meghívott az ELTE vízilabda csapatába! Lenne hozzá kedvem. Szóval ez tökéletesen kielégítene a jövőben, és jó lenne levezetésnek.
– Jól van, kicsim, ezt majd megbeszéljük – mondta szelíden, de igazából tudtam, hogy bármit is akarnék, támogatna. Mindig is olyan megértő volt, és én annyira imádtam őt ezért. – Most mennem kell, Zolika, este találkozunk otthon. Puszi. És még egyszer gratulálok!
A zuhanyozóban az agyam újra lejátszotta az eseményeket a sípszótól a gratulációkig. Csak most kezdtem felfogni, mit vittem véghez. Az edzőm és a csapatom járt az eszemben, ahogy álltam a forró vízsugár alatt. Hiányozni fognak… Ó istenem… Könnyek szöktek a szemembe.
Egy összecsavart törülköző csattant a pucér fenekemen. Először megtöröltem a szemem és csak azután fordultam meg. Takács Robi vigyorgott rám. Látta, hogy pityergek, de azt hitte, a sikerélmény miatt.
A barátom, aki imádta a Keresztapát, most játékosan rám förmedt, ügyesen parodizálva Marlon Brando rekedtes hangját, s némileg aktualizálva az öreg Corleone szövegét:
– „Viselkedj férfimódra, Don Zoltano! Mi az ördög lelt téged? Ez a Hollywood meg az úszósport belőled is buzit csinált? Nekiállsz sírni, mint egy nő!”
– Nem kaptam tőled tiszteletet, Don Roberto! – vágtam vissza hevesen gesztikulálva, de nekem nem ment olyan jól ez a maffiózóstílus, mint neki. – Ha nem vigyázol, könnyen találhatsz a párnádon egy lófejet… izé, egy kettévágott úszósapkát. Capisci?
Szakadtunk a röhögéstől, ahogy visszamentünk a szekrényeinkhez. Ahogy felöltöztünk, arról panaszkodott, hogy lejárt a BKV-bérlete.
– A rohadt életbe – mondta. – Csak hét forint ötven fillér van nálam. De egy vonaljegy most már tizennyolc forintba kerül! Iszonyú drága. Az őseim nagyon büszkék rám a bronzérem miatt, de ők is le vannak égve…
Gondolkodás nélkül kivettem a vastag pénztárcámból egy papír százast, és odaadtam neki. Na ennyit arról, hogy egy kizsákmányoló vagyok. Azt sem tudta, hogyan köszönje meg.
Később meginvitált egy buliba.
– Irtó jó lenne, de sajnos tanulnom kell – mondtam. – Pár nap múlva lesz az első vizsgám római jogból.
– Hová is vettek fel?
– Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára.
– Hű, szóval ügyvéd leszel! Nem semmi. Illik hozzád.
– Olyan áldozatokat védek majd, mint az a szinkronúszó lány. Tudod, kire gondolok.
– Igen, ismerem Antóniát – Takács hálásan bólintott. Éreztem, hogy nagyon respektál ezért.
Miközben a hajunkat szárítottuk, Lehovskyról beszélgettünk. Takács mindenkinek azt javasolta körülöttünk, hogy nézze meg, nem hiányzik-e valamilyen értéktárgy a szekrényéből: ceruzaelem, zseton, Tetris, óra…
A Markos-Nádas duó szövegét idéztem, ahogy kimentünk az uszodából:
– Végre elhagyta hazánkat az utolsó orosz karóra… Akarom mondani: katona.
Kiléptünk a hóesésbe. Nagyon hideg volt, begomboltam elegáns kabátomat, és fölvettem a sapkámat.
– Szerintem ma fejeződött be igazán a rendszerváltás, Zolikám, azzal, hogy legyőzted ezt a bunkó trógerszkit.
Az emlegetett szamár épp felszállt a sár és latyak borította 32-es buszra. Lehovsky gorombán félrelökött az útjából pár gyereket, hogy leülhessen. Sértette az egóját, hogy leiskoláztam.
Takács sztentori hangon, ünnepélyesen bejelentette:
– HÖLGYEIM ÉS URAIM! ELVISZOVSZKI, A BUKOTT KIRÁLY ELHAGYTA AZ USZODA ÉPÜLETÉT!
Lehervadt a mosoly az arcomról, ahogy visszafordultam a BVSC felé, mely a második otthonom volt tizenegy éven át. Az iskolát, ahonnan elballagtunk, úgy nevezzük: alma mater. A volt uszodánkra pedig leginkább az alma water kifejezés illene. Ó, az a rengeteg, sötétkék víz szívfájdítóan gyönyörű látvány volt a nagy ablakok mögött.
– Mi az, Szentpál?
Búcsúzom – szerettem volna mondani, de inkább hallgattam. Majd később jelentem be neki és az edzőmnek, hogy vissza szeretnék vonulni. Talán majd januárban.
Elköszöntünk egymástól. Takács elindult a Mexikói út felé, hogy megvegye a bérletét, én meg beültem a parkolóban hagyott BMW-mbe (ajándék anyutól a színjeles érettségimért).
Lehovsky szintén abbahagyta az úszást ezen a télen. Hozzám hasonlóan ő sem versenyzett többé. ’93-ban az volt az utolsó értesülésem felőle, hogy elkezdte a Műegyetemet.
Mostantól elválnak útjaink, gondoltam megkönnyebbülten.
Arra számítottam, hogy soha többé nem fog hallani rólam a későbbiekben. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna…
(Zoli ezután tér haza, és bontja fel a pécsi közjegyző levelét...)
2.
(Ez a jelenet a házibuli után lett volna)
Fölvettem a kabátomat, elbúcsúztam mindenkitől, és távoztam. Micsoda házibuli volt! Lassan lépdeltem a buszmegálló felé, mélyeket szippantva a csípősen hideg levegőből. Körülöttem aludt a város. Az egyetlen nesz a szűzhó ropogása volt a cipőm alatt. A fülem még mindig csengett a hangos zenétől. Nem ment ki a fejemből a Depeche Mode „Stripped” című balladája. Olyan fülbemászó a refrénje. Let mí szí jú sztripd, dáun tu dö bóóón. „Hadd lássalak levetkőzve, a csontokig csupaszodj le.” Egyszerre vagány és romantikus. Muszáj kölcsön kérnem ezt a kazettát az ikrektől.
Olyan fáradt és elhasznált voltam, amilyen csak egy átmulatott est után tud lenni az ember. Bárcsak itt lenne a kocsim, gondoltam ásítozva, csak hát akkor le kellett volna mondanom az ivásról. Egy rágóguminak is örültem volna. Mintha egy hiéna éjszakázott volna a számban.
Rajtam kívül még ketten várták a hajnali buszjáratot: egy teljesen friss öregasszony, aki türelmetlenségében ide-oda tologatta a cekkerét, és egy velem egykorú, csinos lány, aki valószínűleg szintén buliból jött.
Újabb állkapocs-repesztő ásítás. De jó lenne már ágyba bújni...
Üvöltözés hasított az éj csöndjébe. Odafordítottam a fejem, és azonnal éberré váltam attól, amit láttam: a tér felől hat bakancsos, Bomber dzsekis szkinhed közeledett.
– Sieg heil! – ordították teli torokból. – Heil, Hitler!
Fölborítottak pár kukát. Felénk vették az irányt, nagydarabok és fenyegetőek voltak. Egy pitbullt vezettek pórázon.
Divat lett bőrfejűnek lenni. Gyakran hallani, hogy inzultálják a nálunk tanuló afrikaiakat és a romákat. Vagy bárkit, aki nem tetszik nekik.
– A tutti avanti, Benito Mussolini! – skandálta a neonáci galeri.
A mellettem álló lány a biztonság kedvéért beljebb húzódott a hat hegyomlás elől az üvegfal takarásába. Az idős nő azonban ott maradt, és szigorúan nézte a jövevényeket, akik ráérősen körülvettek minket.
Két szkinhed együttes erővel arrébb rúgta a néni cekkerét.
– Tolja már arrébb azt a banyatankot, öreganyám, vagy lebaszok egyet! Há’ majdnem fölbuktam benne – ordította az egyikük, majd odalépett az utasváró pavilon vasoszlopához, és teljes erőből belebikázott a sípcsontjával. Mint Tong Po a Kickboxer című bunyósfilmben. Az oszlop csak úgy döngött, ám a fiú semmi jelét nem mutatta a fájdalomnak. Nyilván valamilyen küzdősportot űzött. Most a megálló üvegfalába öklözött, ami pókhálósan szétrepedt.
– Leütöm a Bácc Szpenszert! Szétverem a Zsánklód Fán Vándámot is! – hörögte az önjelölt akcióhős, majd egy alkoholos filccel girbe-gurba horogkeresztet rajzolt a busz menetrendjére. Fals ordibálásba kezdett, az Egészséges Fejbőr egyik számát „énekelte”.
Aztán váratlanul rámnézett. – Mit bámulsz, apafej?! Nem láttál még kopasz fehérembert?
A haverjai épp csöndben voltak, így sajnos mindenki hallotta a kihívásnak is beillő kérdést. Várakozva méregettek. Az idegeim csomókba álltak. Nem egy életbiztosítás hat bőrfejű látóterébe kerülni...
A harcművész nem talált rajtam támadási felületet, így tovább keresgélt. Fölfigyelt a mellettem álló, helyes lányra, aki meggondolatlanul behúzódott ide az imént. Most aztán sarokba szorult.
– De szép színed van, Izaura! – kurjantott a feketeöves. – Hé, srácok! Találtam egy cigánylányt.
Belekezdtek egy rímtelen, primitív rigmusba, ami a romákról szólt; olyan gúnynévvel illették őket, mint indiai székelyek, mokkák, orkok, pannon fekák, réti niggerek, dakoták.
A lány reszketett. A véreb morgott rá, érezte a félelmét.
Én magyarnak néztem. A nénivel is szemetek voltak, szóval sejtettem, hogy ezek a gentlemanek csupán okot keresnek a balhéhoz.
A szélsőjobbos Casanova odalépett a lányhoz, és beleszagolt a hajába.
– Hú, milyen illatos a hajad, Izaura. Van a putriban Vidalszasszon Fasendgó sampon?
Hát ennél még én is jobban csajozom.
A borotvált sudribunkó letaperolta a lányt. Elképzeltem ezt a vadállatot hosszabb hajjal. Te jó ég, ismerem! Ő a Turbók Bulcsú az általánosból. Több időt töltött a javítóintézetben, mint én az uszodában. Mindenkit terrorizált, köztük Bencét is, amiért Maszturbóknak csúfolta.
– Ne… Lécci… Hagyjatok! – A lány hangja vékony egércincogás volt csupán. Valószínűleg csak én hallottam a nagy hangzavarban.
– Hagyjad már, Turbók! Menjünk, igyunk még sört – mondta a zaklatónak az egyik haverja, egy harminc év körüli bőrfejű.
Mások azonban biztatták: – Vetkőztesd le, Turbók! Vajon a sunája is olyan illatos, mint a haja?
Durván felröhögtek. Ennek már a fele se tréfa!
A lány a szemembe nézett. Még sosem láttam ilyen rémült, könyörgő tekintetet. Gyönyörű volt, és én úgy megsajnáltam. Mielőtt meggondolhattam volna, mit teszek, azt mondtam:
– Elég legyen! Ne bántsátok a lányt.
A fasiszta gladiátor döbbenten meredt rám. Aztán rám vicsorított, látni engedve rothadásnak indult fogait. – Miért, a te csajod, baszd meg?!
Farkasszemet néztünk. Pár centivel alacsonyabb volt, de csupa izom. Minden tekintetben az ellentétem volt: sebhelyekkel teli, sápatag arc, rossz családi háttér, alacsony intellektus.
A pulzusom az egekbe szökött, ám az arcom nyugodt maradt. Ha kimutatom a félelmem, nekem annyi.
A fiúk most velem foglalkoztak, így eltereltem a figyelmet az eredetileg kiszemelt áldozatról. „Izaura” kihasználta a lehetőséget, s végre kereket oldott. Hálásan pillantott rám a válla felett, miközben elszaladt. Akármennyire is be voltam tojva, örültem, hogy nem esett baja.
A kopasz lumpen proletár a betört üvegfalnak lökött. Egy szilánk megvágta a hátamat, amitől felkiáltottam. Azok az acélkemény sípcsontok hamarosan az én felsőosztálybeli fejembe csapódnak…
A harminc körüli szkinhed, aki a lányt is védelmébe vette, most előrefurakodott, és azt mondta: – Szállj le a srácról, Bulcsú! Ennek tiszta a vére. Inkább menjünk a térre. Hátha ott találunk pár igazi dakotát.
A pitbull ezúttal rám morgott, majd ugatni kezdett. Ez a rettenetes hang végigkaristolta minden egyes idegszálamat.
Hatalmas szerencsémre az egyik hátul álló srác mentett meg.
– Nézzük meg, van-e cigije, aztán lezúzhatjuk – mondta, majd imbolyogva megindult felém. Látszott, hogy valamilyen kábszer hatása alatt áll, furcsán beszélt és mozgott. Karnyújtásnyira tőlem megcsúszott a jeges betonon, és teljes hosszában elvágódott. A lendülettől engem is elkaszált a lábával. A bal vádlimba éles fájdalom hasított, ahol az acélbetétes, szöges bakancsával véletlenül belém rúgott.
A társai kinevették szerencsétlent, és a feszültség végre föloldódott.
A drogos srác csak feküdt előttem, és tompán nézett maga elé. Látszott, hogy nem lesz ereje lábra állni. A haverjai nem törődtek vele, csak cikizték. Kelletlenül (és persze elveim fenntartása mellett) lehajoltam hozzá, és fölsegítettem. Bocsánatkérés vagy köszönet nélkül elsántikált. Az esés szerencsére kiverte a fejéből a cigit.
A többiek meglepődtek azon, hogy segítettem a bajtársukon. Végül követték őt, miközben egyfolytában cikizték, és ami a fő: már nem ragaszkodtak a balhéhoz.
Maszturbók csak halványan mosolygott. Ő még nem döntött, hogy elgyepáljon-e vagy sem. Csak nehogy felismerjen! Ha rájön, hogy én vagyok Bence barátja, nekem tényleg kampec…
Végül az a harmincas vagány, aki a legnormálisabbnak tűnt, a vállára csapott, és halkan annyit mondott neki:
– Azt mondtam, hagyd békén, Bulcsú! – a hangja nagyon mélyen zengett. Nyilván ő volt a bandavezér.
Ígyhát Turbók kelletlenül hátat fordított, és a többiek után eredt.
Fellélegeztem.
A rangidős szkinhed visszanézett rám, és mintha csak megjöttek volna a teszteredmények, kiértékelte a teljesítményemet:
– Bátor gyerek vagy, haver! Köztünk lenne a helyed.
Néhányan egyetértően morogtak.
Végre elmentek, és az a sátánkutya is egyre messzebb került tőlem.
– Vesszen Trianon! – ezt skandálták, majd százméternyire betörték egy butik kirakatát. Végül felszívódtak, és már csak a petárdáik durranásait hallottam a távolból.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, aztán óvatosan a sérült lábamra tettem a kezem. A francba! Bár még hálásnak kéne lennem, amiért megúsztam ennyivel (sőt, a végén kis híján árjatestvérré fogadtak).
Ekkor begördült a busz a megállóba. Na, ez is jókor jön!
Remegő lábakkal zöttyentem le egy telefirkált ülésre, és dühösen néztem a tükörképem a jármű ablakán. Ha annyira felsőosztálybeli vagy, miért nem hívtál egy taxit, te hülye Szentpál? Akkor megspórolhattad volna ezt az inzultust…
Rosszat sejtve fölhajtottam a nadrágom szárát: erősen vérzett a vádlim. Már csak ez hiányzott! Zsepi után kutattam a kabátomban, de nem találtam. Idegesen néztem körül.
Valaki megérintette a vállamat, mire összerezzentem. A cekkeres néni volt – nem is vettem észre, hogy mögöttem foglalt helyet. Egy tiszta, kék kendőt nyújtott felém, hogy azzal itassam fel a vért. Haboztam.
– Vedd csak el, aranyom. Úgy látom, szükséged van rá – mondta szigorúan, ám ugyanakkor aggodalmasan. Végül megköszöntem neki, és odanyomtam az illatos kendőt a sebemre. Felszisszentem a kíntól.
– Helyén van a szíved, fiacskám! Ilyen lovagias és önfeláldozó legényből kéne minél több ebbe a zűrzavaros országba. Ha nem lépsz közbe, ki tudja, mit művelnek azok az orángutánok szegény kislánnyal.
Még percekig méltatott, én közben végig magam elé meredtem. Nem nyegleségből, hanem mert meghatódtam a dicsérő szavaktól, és szégyelltem előtte a könnyeimet. Úgy neveltek, hogy a fiúk nem sírnak.
Mikor a néni leszálláshoz készülődött, vissza akartam adni neki a kendőjét, amely már nem volt kék. Vöröses lett.
– Tartsd meg, aranyom. Úgy látom, szükséged lesz még rá. És vigyázz magadra!
Szerettem volna illendően elköszönni tőle, és boldog új évet kívánni, de elcsuklott a hangom… bár a busz zajos ajtócsengőjétől amúgy sem hallatszott.
Majdnem öt óra volt, mire hazaértem. Fáradtan levettem a kabátomat és a cipőmet az előszobában. Pajti odaszaladt, hogy üdvözöljön. Izgatottan szaglászta a vért a lábamon.
– Jaj, kiskutyám… A gazdi most nincs jó formában. – Suttogtam neki. De azért megsimiztem.